Ezen a héten és írom a Literán a Netnalót, pontosabban a hétvégén Éva veszi át tőlem. Az első bejegyzésben azt jártam körbe, hogyan és miért és egyáltalán hogy vagyok ezzel az elipszilonnal...
Az online irodalmi lap felkérése eredetileg a határon túli magyar irodalmakat szemléző-bemutató sorozatban való részvételünkre irányult, amivel kapcsolatban nekem voltak aggályaim, de a tematikus kárpátaljai dossziéban való megjelenést végül is felvállaltuk, be is került ide Éva kötetéből egy kedvcsináló novella és nekem három új versem. A naplóm azonban szerencsésen kívül került ezen a számomra nem túl vonzó besoroláson.
Be kell vallanom: áprilisi tréfának indult. Voltak nekem durvább ugratásaim is (számos esetben költöttem például halálhíremet), így igazán ártatlan húzásnak látszott annak bejelentése blogomban, hogy többet nem használom az ly írásjelet. Majd kicsit vidulnak ezen az olvasóim, elsütnek kommentjeikben pár poént, élcelődünk egy keveset a közösségi térben, aztán annyi. Gondoltam. Mivel azonban szeretem a dolgoknak megadni a módját (na jó: nagy feneket kerítek mindennek), a blogbéli bejelentést egyrészt a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága elleni tiltakozásként fogalmaztam meg, másrészt tudákos magyarázatát is adtam annak, miért vált nyelvünkben fölöslegessé ez az írásjel. Harmadrészt kijelentettem, hogy (már csak korrektori múltam okán is) gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly / j megfelelő használatában, így azt szeretném, ha nem a mentséget kereső rossz hejesírók >> tovább a Literára >> Elipszilon nélkül