– Hogy vagy?
A kérdés szokatlanul tompának, színtelennek hatott az amúgy visszhangos szobában, amely máskor minden kiejtett szót, halk sikolyt vagy sóhajtást hosszan dédelgetett, végiggörgette a csupasz, fehér falak mentén, felszivárogtatta a mennyezetre, lecsepegtette a több helyen feketévé kopott linóleum-padlóra, majd újra összegyűjtötte foszlányait a légtérben, valahol a légypiszkos, csupasz villanykörte alatt, hogy úgy hasson, mintha minden elhangzott szó, minden keltett nesz állandó lakójává válna a szobának, és mielőtt átköltözne valamely titkos, képzetes térbe, előtte még, ha enyésző erővel is, de újra s újra hangot ölt, ismétli magát, hogy visszavonhatatlanná váljon.
A mostani kérdés azonban tompán koppant, nem pattant vissza sem a függőleges, sem a vízszintes síkokról, nem csengett tovább a nő fülében, emléke nem maradt ott a férfi ajkán – egy perc teltével már egyikük sem tudta, egyáltalán elhangzott-e a kérdés, s ha igen: melyikük tette fel, kitől várt választ, s megválaszolható-e bármi is, amire itt, amire most kérdeznek rá, ebben a váratlanul visszhangtalanná vált, elszigetelt betegszobában, az idő folytonosságából felfüggesztett, dimenzióiból kisiklatott pillanatban, amikor már nem tudni, mi történt előbb és mi utóbb, minek mi az előzménye és mi a következménye, és a hallgatás, amely a kérdés elhangzása előtt vette kezdetét, az miben különbözik attól a csendtől, amely azóta terpeszkedik közöttük, s vajon ha visszafelé forgatott filmen látnák magukat, nem volnának-e megkülönböztethetetlenül hasonlatosak mostani önmagukhoz?
A férfi felkönyökölt fektében, óvatosan megfogta a feléje nyújtott csésze fülét, de nem volt bizonyos abban, kívánja-e a kávét, mint ahogy abban sem, ha most szürcsölni kezd, azzal nem tesz-e valamit túlhaladottá, elévültté, nem menti-e fel ezzel a gesztussal önmagát és a nőt az alól a maradék kényszer alól, amely elvárja, hogy a kérdések megválaszoltassanak. Fogta, tartotta a csésze fülét, anélkül, hogy a további cselekvésre rászánta volna magát.
A nő a maga kávéjával leült a szoba egyetlen székére, lerúgta vászoncipőjét és meztelen lábfejét bedugta a férfi paplana alá melegedni. A férfi forró combja egy rándulással válaszolt a hideg érintésre, ettől csészét tartó keze is megingott, s mintha a megzavart mozdulatlanság hatalmazná fel erre, mégis a szájához vitte a gőzölgő feketét.
Mindazok az apró zajok, neszek, amelyeket eközben ejtettek, fokozatosan felmetszették a zsibbadt süketséget, és amikor a nő kanalával kavargatni kezdte a maga kávéját, a betegszoba megtelt csilingeléssel, mint valami ez alkalomra komponált zene dallamával.
Ettől kezdve a szoba helyreállított eredeti akusztikája mintha visszamenőleg is érvényesült volna: rákúszott a férfi ébredésének kisiklatott pillanatára, restaurálta az akkor tompán koppanó kérdés hangterét, mégpedig olyan hitelességgel és intenzitással, hogy a nő felnézett csészéjéből, picit félrehajtotta fejét, mintha hallgatózna, mintha fülelne, s találgatná, mely irányból, s vajon neki érkezik-e a kérdés.
A helyzet fonáksága, amely abban állt, hogy a beteg, lázasan fekvő férfi az ő hogyléte felől érdeklődik, nem lepte meg különösebben a nőt. Már csak azért sem, mert a tegnapi mondatok kötötték le, a férfi már-már fájóan kitárulkozó érvelése – vajon meddig kellett volna várnia erre a vallomásra, ha nem jön ez a kis belázasodás –, így talán az ő figyelmének az iménti hiánya miatt vesztette el akusztikáját a szoba, visszhangját a kérdés. Ám most, a fém és a porcelán magakeltette harangjátéka után a feltett kérdés újra érvényre jutott. A nő érezte, nem kerülheti el a választ, ugyanakkor fogalma sem volt, mit felelhetne.
Kattogva teltek a haladék másodpercei, elfogyott a szürcsölés, az ajtó fölül levált egy fél tenyérnyi olajfesték-pikkely és vitorlázva libbent a mosdókagyló alá. A folyosóról zajok, beszédfoszlányok kezdtek beszüremkedni: érkeztek a rendelő orvosok, a nővérek – és lassan az első betegek is.
A férfi nyelve alatt újabb kérdések csomósodtak össze, szerette volna tudni, meddig kell itt maradnia (avagy, mellékesen: miért kell egy klinikán betegszobának lennie, amikor a szomszédban több száz ágyas kórház terpeszkedik), s ha már úgy hozta a véletlen (ugyan, történik-e bármi is velünk véletlenül!?), hogy ebben a börtöncellánál alig nagyobb és barátságosabb sivár helyen mondhatta el legszebb vallomását, akkor nem hiába tette-e: megváltozott-e valami a nőben, mutat-e majd szemernyi hajlandóságot arra, amiről korábban hallani sem akart.
A nő kinézett a maszatos üvegű ablakon. A közeli reptér kifutójáról látható erőlködéssel épp elrugaszkodott egy kis AN-24-es, de hangja nem ért fel a hegyre. Balrább az egyetem néhány korpusza látszott: azok a szürke falak, amelyek között hat éven át ültek együtt, oly közel kerülve egymáshoz, hogy azóta csak távolodhattak.
Hiába követte a nő tekintetét, a férfi fektében nem sokat látott az ablakon túli világból, csak a folyótól kerülgetett dombok kontúrjai rajzolódtak az ég alá szürkén, kicsit elmosódva, mintha a régi emlékek homályosságára utalnának. Karjában mégis megbizsergett a régi úszások emléke, s ez furcsán keveredett azzal a zsibbadással, amelyet mostani kényelmetlen, könyöklő testhelyzete okozott. Üres csészéjét a szekrénykére tette és visszafeküdt. A paplan alatt megkereste a nő hideg lábfejét, ujjait alig érintve a bőrhöz járatni kezdte fel és alá, a bokától a lábszár kezdetéig. Mindennek semmi köze nem volt sem az elmúlt éjszakához, sem az évente együtt töltött néhány héthez, amikor egymásnál vakációztak, mint ahogy az elmosódott körvonalú dombhoz és a vízparti ölelésekhez sem. Amihez a hideg lábfejnek és a rajta futó lázas ujjaknak köze volt, az valami megfoghatatlan torlaszként terpeszkedett közöttük, nem volt hasonlatos sem falhoz, amelyet igyekezhettek volna megbontani, nem hasonlított a távolságra, amelyet áthidalhattak volna, inkább az idővel mutatott rokonságot, a felborult folytonossággal, amely az egymás nélkül töltött percek kiszolgáltatottságából építkezett. Azokból a pillanatokból, amikor nem melegedhettek egymás takarója alatt, amikor elfelejtődött receptoraikban az érintés, amikor csaltak és csalattak, amikor a nő meghallotta háta mögött az utána lopakodó magány félelmetes lépteit, amikor a férfit csaknem kitoloncolták, amiért új állampolgársága megszerzése előtt elvált feleségétől, amikor a nő nem értette, főorvosi kinevezése után miért sírja végig az éjszakát, amikor a férfi hiába hajszolta a sikert és a nő hiába mondott le eszményeiről, amikor nem segített alkohol és altató, sem felejtés, sem emlékezés. Igen, az égető szúrás a szemhéj mögött, a szorítás a mellben, az üresen ásító lakás vagy a reggelre idegenné váló partner, a soha meg nem írt levelek, a nem vezetett napló, a be nem vallott gyengeségek, a szégyellt önzetlenség és a kötelező önzés, a nemzeni nem akart és megfoganni nem engedett új élet, az elkapart seb, a kifekélyesedő hiány – ennek volt köze a leheletnyi simogatáshoz, ez tette érvénytelenné ebben a börtöncellánál alig barátságosabb betegszobában az evidenciákat, ez borította fel a kötöttségekre hivatkozó észérveket, helyezte hatályon kívül a külső elvárásokat és a belső megfelelni akarást, ez törölt el minden munkahelyet, szerződést, állampolgárságot, beteg szülőt és eladhatatlan családi házat, hálát és ragaszkodást, tartozikot és követelt, jogot és kötelességet – a lelkiismeret színültig tömött, túlsúlyos, átkozott, tovább nem cipelhető hátizsákját.
A nő érezte, a haladék kattogása abbamarad. Egyszersmind a levegő is mintha elfogyott volna körülötte. Szédülni kezdett, zsibbadt az ajka, szeme előtt ijesztő fekete leplek lobogtak, úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Félt, hogy egyre erősödő fülzúgása miatt nem tudja majd megállapítani, vajon tompán koppan-e avagy élesen, visszhangosan csendül az, amit kimond:
– Köszönöm, jól.