Ötvenedik születésnapomon virtuális öngyilkosságot követtem el, kisvártatva írói válságom is bekövetkezett. Úgy tűnt, mégsem leszek a legaktívabb posztumusz író. Nem ment sem a novella, sem a vers, havi két jegyzetemen (a Mozgó Világba és a pozsonyi Új Szóba) is csak kínnal-keservvel sikerült nyélbe ütnöm. Ahányszor csak írni akartam, pánik fogott el.

Aztán, teljesen véletlenül, megtaláltam a gyógyszert.

Azelőtt soha nem írtam haikukat, idegenedtem ettől a műformától. Üresnek, tartalmatlannak, egy kaptafára húzottnak éreztem a legtöbbet. (Erről itt írok bővebben.) Ekkor azonban úgy éreztem, a keleti versgyógyászat segíthet rajtam, s egyvégben megírtam pár tucatnyi háromsorost. Ez szinte észrevétlenül kihúzott a válságból, rövidesen már ment a szonett is, és nem sokkal később harmadik regényemet is megírtam.

Azóta is rendszeresen kezelem magam a háromsoros japán versikékkel. Itt és most a legelsőkből adok közre néhányat: