Balla D. Károly
2012. 03. 18.
Nevemben a Dé

Akár még láthatott volna is. Amikor 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Dzsakó bácsi cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Annak pedig éppen negyven éve, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magamnak, de később, 1973-ban első versem már így jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent ott az a D betű.

Eleinte ötöltem-hatoltam, adtam lapos és szellemes, hamis és még hamisabb válaszokat, bár némelyikben volt igazság is. Például az, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon több Balla Károlyt is felsorol, így nekem nyilván illett magam tőlük megkülönböztetni (arról nem is szólva, hogy illendőségnél bennem több volt a hiúság: ha majd híres leszek, nehogy már összetévesszenek velük).

Itt most gyorsan be is illesztek egy ide köthető kitérőt. Amikor 1990-ben többedmagammal, már sok kötetes íróként,  először jártam Kolozsváron, az irodalmi találkozónk után szerencsém volt megismerkedni a kedves névrokon Balla Zsófiával. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy éppen az ő papája volt az egyik Balla Károly a lexikonban. Ez persze köteléknek nem lett volna elég, de pár mondat után kiderült, hogy Zsófival nemcsak nevünkben van egyezés: a költészetről és világ dolgairól is hasonlóan vélekedünk. Az ő erdélyisége engem a magam kárpátaljaiságára emlékeztetett, s talán segített is abban, hogy tudatosuljon bennem: kisebbségi helyzetemet én is adottságnak, nem pedig sorsverésnek tekintem, és tőlem is idegen az erre építő írói pátosz.

Ezek után talán nem véletlen, hogy a messziről érkezett vendégeket éjszakázni saját otthonukba invitáló kolozsvári kollégák közül Zsófi engem, a kis névrokont választott. Elmondta, hogy özvegy édesanyjával lakik. Én meg már előre élveztem a helyzetet, és ki is fundáltam, hogy ezúttal elharapom a D betűmet, és Balla Károlynénak Balla Károlyként fogok bemutatkozni. Az idős hölgy egy pillanatra hátra is hőkölt… Aztán persze elmondtam, hogy többek között épp a kedves papa miatt van nekem egy megkülönböztető bötűm.

Ne de miért ippeg D?

A mind baráti társaságokban, mind közelebbi-távolabbi rokonok körében, mind – és leginkább – irodalmi találkozókon évtizedeken keresztül elhangzó kérdés végül is kimunkált bennem néhány jól használható választ. Ha például le akartam rázni a kérdezőt, csak annyit mondtam, hogy van egy másik keresztnevem, annak a kezdőbetűje az ott. (Ez a válaszom egyszer meg is tréfált: történetesen versemet fordító ukrán kolléga kíváncsiságát szereltem le vele, akinek a nagy fordítói buzgalmában vélhetően később túlpörgött a fantáziája, minek következtében, nem kis meglepetésemre, ukránul Balla Gyula-Károly néven jelent meg a versem. Hogy a ‘Gy’ nem stimmel? Dehogynem: ukránul a Gyulát Djula formában írják  – ami jogos is, mert fonetikai szempontból  a ‘gy’ hang nem a ‘g’, hanem a ‘d’ lágyításával keletkezik. – Külön is csiklandóssá tette a félreértést, hogy pátriánkban ismert volt egy Balla Gyula nevű irodalmár.)

Voltak ennél szellemesebb válaszaim is, például az, hogy a közvetlen felmenőim között három Balla Károly is volt, így én voltaképp IV. Károly lennék, de mivel ez mégis egy király neve, így a négyes számot az ábécé negyedik betűjével helyettesítettem. Máskor meg afelé kanyarítottam a dolgot, hogy az ott a nevemben voltaképpen a ‘de’ ellentétes kötőszó, amellyel az apai írói és kultúrpolitikusi örökségtől való távolságtartásomat akartam kifejezni. “Igaz, hogy Balla, De Károly."

Legregényesebb történetemet a tudományok iránti korai rajongásomból vezettem le.

Gyerekkoromban csillagász szerettem volna lenni, és kedvenc műsorom, érthetően, a magyar televízió tudományos magazinja, a Delta volt. Mindig fokozott izgalommal vártam az adást, egyetlen percet el nem mulasztottam belőle és a tudományos felfedezésekről, űrhajózásról, távoli csillagok világáról szóló tudósítások szabályosan lázba hoztak. Ennek a kellemes, ajzott állapotnak a ‘delta’ volt a hívószava, amely hamarosan szinte személyiségem kifejezőjévé vált. Olyannyira, hogy egyszerűen Deltának kezdtem szólíttatni magam, radíromra, tolltartómra és minden holmimra ezt a szót írtam, falakra-kerítésre Δ vagy δ betűt firkáltam, készítettem magamnak pecsétnyomót és jelvényt is. Így aztán, amikor a névegyezések elkerülése miatt megkülönböztető jelre volt szükség, más szóba sem jöhetett, sőt, csak a határozott apai szigor akadályozta meg, hogy ne Balla Delta Károly néven kezdjek publikálni.

Jól illik ide egy irodalmihoz közelebbi, de mégis "csillagos" történet. 1972-ben jelent meg Lackó Géza Holbéli Dávid csodálatos tapasztalatai a Földön c. keserű utópiája a Kozmosz Könyvek sorozatában. Ennek a regénynek a hősével én olyannyira azonosultam, hogy magam is más világból érkezett Dávidnak képzeltem magam, s mivel első publikációm idején éppen ennek a friss irodalmi élménynek a hatása alatt álltam, a regényhős nevének kezdőbetűje lett a megkülönböztető jelem.

De más nevek is kezdődnek D-vel. Vagy Dzsével, ha fonetikusan írjuk…

Természetesen nem hagyható ki a párhuzamos történetek sorából a ballada műfaja sem, hihetőnek tűnt, ha erre a szóra hivatkozva magyaráztam betűválasztásomat.  A hangzásbéli hasonlóság egyébként sok élcelődésre adott alkalmat. Az egyiket magam követtem el, rangos irodalmi közönség előtt. Amikor a megfelelő testület Arany János Jutalomban részesített, az átadó ünnepségen e szavakkal köszöntem meg az elismerést: "Azt eddig is tudtuk, hogy Arany Jánosnak nagyszerű balladái vannak. Most már egy kiváló Balladéje is van." Szép emlékű Lászlóffy Aladár évekig emlegette az esetet… A szójáték a hozzám, rólam, nekem írt gúnyversek, baráti irodalmi karikatúrák majd’ mindegyikében felbukkan,  és van barátom, aki ma is Balladásnak hív (amikor pedig tele volt a média a kontinensek fölött átrepülő rakétákkal, Éva szép görög nevet ragasztott rám: Ballasztikus – kár, hogy D nincsen benne, ebből is fabrikálhattam volna legendát.).

De van történetem arról is, hogy a betűm voltaképp Descartestől származik. Kiejtve ez ugyebár Dékár, az a névalak pedig, hogy Balla Dékár(oly) mi mást fejezne ki, mint a felvilágosodás nagy alakja iránti mérhetetlen tiszteletemet.

Mesélhetnék a monogramomról is. BDK-nak sokkal korábban kezdtek szóban és írásban emlegetni, semmint hogy internetes nicknevemmé vált. Nagyképűbben: digitális védjegyemmé. Magammal azonosnak érzem ezt a három betűt. Igazából még azt sem bánom, hogy a Budapesti Dísz- és Közvilágítás az én nevemmel hoz fényt a főváros életébe – elvégre feltétlen híve vagyok a felvilágosodásnak. Legfeljebb ha a futurizmust szeretem jobban.

…Ha egyévesen kivisznek hozzá Olaszországba, még láthattam volna római otthonában, korszakalkotó művei között. Igaz, akkorra már eltávolodott a futurizmustól és rég megvált fiatalkori bozontos, rőtes szakállától is.

Ha levágnám a magamét, a család szerint újra hasonlítanék rá.

.

Giacomo Balla fiatalkori önarcképe

.

Éppen 100 éve, 1912-ben készül Az automobil sebessége – a futurizmus egyik emblematikus alkotása

.

Dzsakó bácsi – az idős mester római otthonában


A témában korábban: Futuristák MoszkvábanDzsakó bácsi


Kulcsszavak: irodalom, személyes, napló, jegyzet

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés