A kisváros barokk főterén kolumbiai utcai zenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára. Verték a kecskebőr dobot, botokat és csontokat ütöttek egymáshoz, gémberedett ujjaikról megfeledkezve a végsőkig elmerültek a maguk keltette dallamban, még inkább a mindent átható ritmusban, amely a legkisebb ellenállást sem tapasztalva birtokba vette a teret, külön-külön annak minden objektumát, a székesegyház homlokzatát, a hótól hajnalban megtisztított, kacskaringós rajzolatú kövezetet, a hidegbe görcsösen kapaszkodó csupasz fákat, a körben álló épületeket és a házak szűkös közeit, a tér légterét, amelynek vibrálása körbevette Oresztészt is, aki valahonnan valahová tartott, nem volt itt dolga, egyszerűen csak erre vitt a sietős útja, mégis meg kellett állnia, voltaképp nem a muzsika torpantotta meg, hanem a gyomorszája táján érzett éles szorítás, amelyről nem tudta megállapítani, hogy a reggelire fogyasztott nagy adag szalonnás rántotta okozza-e vagy inkább a bensőbe hatoló ritmus, amely, úgy érezte, közvetlenül a gyomrában keletkezik, onnan áramlik minden porcikájába, s testéből kilépve árasztja el a teret, az ő belső rángását hangosítják fel a zenészek olyannyira, hogy felzengjen az egekig. Kicsit összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, tett pár lépést a metszett arcú muzsikusok felé, majd egyensúlyát veszítve lassú mozdulattal beledőlt abba a hangszertokba, amelybe a járókelők a muzsikát honoráló fémpénzeiket dobálták. A zenészek még befejezték az éppen elkezdett ritmusképletet, majd gyors ugrásokkal Oresztész mellett teremtek, görcsbe rándult testét kinyújtva kényelmes helyzetbe fektették a mintákat rajzoló hideg burkolaton, feje alá igazították a pénzzel teli hangszertokot, aztán körbeállták és mély mormogásba kezdtek, hogy addig is, amíg a mentők megérkeznek, biztosítsák vétlen áldozatuk üdvösségét az indián egekben.