A fiatal császár, röviddel trónra kerülése után elhatározta, bölcs uralkodója lesz népének. Úgy vélte, a bölcsesség megszerzéséhez először is azt kell megtudnia, mi az élet értelme. Egybe is hívta a birodalom száz legkiválóbb tudósát s megparancsolta nekik, közöljék vele az élet értelmét. A tudósok alázatosan szabadkoztak, és elmondták, az élet értelmét legalább száz kötetben kellene összefoglalniuk, s ehhez a munkához kétszer tizenkét évre lenne szükségük. A császár belátta a bölcsek igazát, s a nagy munkához kellő időt sem sokallta, hisz fiatal volt még. Meg is parancsolta a száz könyv megírását.
    Teltek, múltak az esztendők; a fiatal császár lassan középkorú lett, s türelmesen várta, hogy a tudósok az idő leteltével megjöjjenek, és ő végre megismerhesse az élet értelmét. El is telt a huszonnégy esztendő és a száz tudós meghozta a száz vaskos, sűrűn teleírt kötetet. A császár rögvest olvasni is kezdte az elsőt. Lassan haladt, mert örökösen országos ügyek szólították el. Épp egy esztendő múltán jutott az első könyv végére, s a további kilencvenkilenc láttán elgondolkodott. Hiszen ha évente csak egyet..., akkor élete végéig semmiképpen... Újra hívatta hát tudósait, s megparancsolta, válasszák ki maguk közül a tíz legbölcsebbet. Ezeknek elmondta, életéből nincs már annyi éve hátra, hogy száz kötetből ismerje meg az élet értelmét. Foglalják össze neki tömörebben, tízben. Ehhez a munkához a tudósok tizenkét évet kértek a császártól.
    Ismét teltek az évek. A császár javakorabelivé idősödött, egészsége sem volt már a régi, s egyre türelmetlenebbül várta tudósai munkáját. Azok időre meg is jelentek a tíz hatalmas könyvvel, amelyek olvasásához a császár haladéktalanul hozzá is fogott. De lassan haladt, mert hadban állt a birodalom, itt-ott lázadások törtek ki, a kincstár vagyona is megcsappant – volt hát dolga elegendő. Esztendő múltán még az első könyv felénél sem tartott. Nem lesz ez így jó, gondolta, mert úgy érezte, nincs már annyi ideje hátra, hogy mind a tíz kötetet végigolvassa. Hívatta hát tudósait, s azt parancsolta, a legeslegbölcsebbet válasszák ki maguk közül. Annak elmondta, nincs már elegendő ideje hátra, hogy tíz kötetből tudja meg, mi az élet értelme. Foglalja neki össze a legbölcsebb bölcs egyetlen könyvben. Hat év múlva meglesz, ígérte a tudós.
    Telt, múlt az idő. A birodalom ereje megrendült és az idősödő császár is egyre gyakrabban gyengélkedett, úgy érezte, égető szüksége lenne arra, hogy az élet értelmét végre megtudja, ezért mind türelmetlenebbül várta tudósát. Hat esztendő múltán az meg is jelent betegágyánál, s átadta a vaskos kötetet. A császár megrémült a hatalmas könyv láttán, érezte, nincs annyi ideje hátra, hogy végigolvassa. Megparancsolta az aggastyán tudósnak, egy egészen vékony könyvecskét írjon, abban foglalja össze az élet értelmét; azt talán még elolvashatja. A tudós megszánta a császárt, és megígérte, egyetlen esztendő alatt elkészül a munkával.
A birodalom ügyei egyre rosszabbul alakultak, s az öreg császárt is mind jobban elhagyta ereje. Amikor esztendő múltán a tudós meghozta a vékonyka kis kötetet, az uralkodó már a végét járta. Elmondta, hogy ezt a kis könyvecskét sem képes elolvasni, mert ideje lejár. Megparancsolta a bölcsnek, egyetlen pergamenlapra írja le az élet értelmét. De hat nap múlva itt legyen vele, mert érzi, addigra maradék ereje is elszáll.
    Hat nap teltén a bölcsek bölcse sűrűn telerótt pergamenlapot tett a haldokló császár kezébe, de annak annyi ereje sem volt már, hogy tekintetét ráemelje.
    – Egy szóban, egyetlen szóban mondd el az élet értelmét; nem akarok úgy meghalni, hogy meg ne tudjam – könyörgött suttogva a haldokló. A bölcs pedig odahajolt a füléhez és belesúgta:
    – Madár.
    A császár feje visszahanyatlott, s mielőtt az utolsó lehelet elhagyta volna az ajkát, arcára kiült az élet értelmét ismerők bölcs mosolya.