Balla D. Károly
2010. 11. 22.
Oresztész naplójából

Minden mindennel összekeveredett bennem. Úgy érzem magam, mintha árnyék lennék, mint akinek nincs önálló létezése, csak követni tud, csak utánozni. Mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb mása.

       Utoljára kamasz koromban voltak hasonló dilemmáim. Akkor az a banálisnak látszó kérdés foglalkoztatott, hogy én miért vagyok éppen én. Pontosabban, hogy az én-tudatom miért éppen azt a személyiséget jelöli meg önmagaként, aki én vagyok. Mérhetetlen ellentmondást éreztem abban, hogy ez az egyetlenegy ÉN éppen én vagyok, míg az összes többi ÉN nyilvánvalóan nem-én. Vajon hogy talált rám, hogy választott ki engem a saját énem? Vajon én és az én-tudatom mindig is egyek voltak s maradnak, vagy csak éppen most fonódtak össze olyannyira, hogy alig is tudom őket külön kezelni. Mert hogy a kettő nem azonos, abban bizonyos voltam: nyilvánvalóan egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Én-tudatom pedig azt: te én vagy.

       Ez a gondolat csak addig nyomasztott, míg szerelmeim – mint rajtam kívül eső létezések – be nem léptek az életembe. Ekkor ez a probléma egy csapásra megszűnt probléma lenni, Ágnes nem-én mivoltának intenzitása helyére tette a dolgot: teljes egyértelműséggel és természetességgel összeforrt énem az ént meghatározó öntudattal.

       Ez a kapcsolat évtizedekre állandósult. Újra akkor ingott meg, amikor bizonytalan sejtések, furcsa megérzések kerítettek hatalmukba: az lett a semmivel nem igazolható, de egyre határozottabb gyanúm, hogy valaki más is éli az életemet. Nem, nem valóságosan… Nem hasadt meg a tudatom, nem kettőződött meg a személyiségem, nem költözött belém valaki – dehogy! Egészen más történt; nagyon nehéz róla számot adnom. Talán akkor fogalmazok pontosan, ha azt állítom: az életemnek egy része áthelyeződött valami másfajta közegbe, olyan képzetes térbe, amelyet nem állt módomban ellenőrizni. Értesülni sem tudtam róla; közvetlenül legalábbis semmiképpen. Tudomást mégis úgy szereztem felőle, hogy valós magamon kezdtem tapasztalni bizonyos hiányokat, és ezeknek a hiányoknak a természete vált egyre inkább olyanná, hogy semmi másra nem következtethettem belőle: énem egy része valahol rajtam kívül helyezkedik el.

       Vagyis: énem és én-tudatom ismét kettévált; öntudatomban csak annyi voltam ÉN, amennyit megfigyelhettem, amennyit gondolattal, érzéssel, ösztönnel beérhettem; amit pedig nem értem be, nem fogtam fel, nem éreztem át, azok a hiányok képezték énemnek valamiféle távoli kihelyezkedését.

       És ez még nem is hatott igazán zavaróan; néha inkább szórakoztatott: ha észrevettem magamban valamilyen defektust, feltölthetetlen űrt, áthidalhatatlan ellentmondást, akkor elképzelhettem, milyen is lehet az, ami kitölthetné a magamban tapasztalt hiátust, helyrehozhatná belátható személyiségem anomáliát. Elvoltam ezzel.

       Kínossá akkor vált, amikor felfedeztem, énemnek az imaginárius része egyre gyarapodni, gazdagodni látszik, míg önvalóságom fogyni, szegényedni kezdett. Érdeklődésem egyre inkább beszűkült, igényeim apadóban voltak, kreativitásom alábbhagyott, merész vágyaim már csak pislákoltak; és mindaz, ami az évek során kiürült belőlem, áthelyeződött énem képzetes részébe. Elérkezett a pillanat, amikor magammal azonos súlyúnak éreztem. Ekkor, azt hiszem, olyanfajta kettőst alkottunk, mint a régi csillagászok világképében a Föld–Ellenföld páros, amelynek utóbbi tagjáról azt feltételezték: Földünkkel tökéletesen azonos méretű és tömegű bolygó, a miénkével azonos pályán kering – ám ezt épp velünk átellenben teszi, így soha nem láthatjuk, mert pontosan köztünk van a Nap. És még ez is rendben volt így, mert ahogy a komoly tudósoknak filozófiai megfontolásból szükségük volt az Ellenföldre a Naprendszer harmóniájának a megteremtéséhez, úgy az én személyiségem egyensúlyban tartásához elengedhetetlenül fontosnak hittem távoli, láthatatlan, képzetes énemet. Úgy sejtettem, amikor én lemondok valamiről, láthatatlan bolygótestvérem éppen megszerzi azt; amikor én elhárítok egy lehetőséget, ő megragadja; amit én kivetek magamból, azt ő magába építi.

       Így adódhatott, hogy egyáltalán nem esett nehezemre lemondani például a világnézetemről, mert tudtam, hogy amiről lemondtam, sértetlen formában átmentődik máshová. Ugyanez történt elkötelezettségemmel, célratörésemmel, hitemmel – hovatovább identitásom egészével.

       És még ez sem zavart; ellenkezőleg: felszabadított számos kötelezettség, elvárás, nyűg, kényszerűség alól.

       Mígnem elérkezett a pillanat, szerepem alárendeltté vált. Mintha már nem önként válnék meg fölösleges terheimtől, hanem valamely külső késztetésre; mintha nem öncélúan zárkóznék mindinkább magamba, hanem azért, hogy másvalaki jobban kinyílhasson. Ahogy ebbe belegondoltam, minden összezavarodott bennem, már-már úgy látszott: én-tudatom egy ideje nem énbennem, hanem abban a másikban találta meg definíciójának szubjektumát.

       Hovatovább kialakult az a benyomásom, talán már nincs is önálló létezésem, csak követni tudok, csak utánozni – pontosabban elvégezni a suta ellenmozdulatait mindannak, amelyek eredetije egy másik térben hitelesebben és valóságosabban játszódik le.

       Egy ideje úgy érzem, mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb mása.

       Hogy ez valóban így van-e, azt szeretném még kideríteni, mielőtt ez a másodlagosságom véglegesen és visszavonhatatlanul elhatalmasodik rajtam.

Kulcsszavak: bdk, oresztész, napló

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés