2010. 11. 18.
Angyalgödör
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Felhajtotta a gallérját, mintha fázna. Mintha nyakába hullana a hó vagy a présház felől kerekedő kis forgószél hordana port az inge alá.

Pedig dehogy. Az szeptemberi ég sárgás felhői, ahogy még visszaverték a már lebukott nap fényét, inkább langyos puhaságot sugároztak, nem hideget, s ha hullatnának valamit tömött bolyhaikból, az csupán csöndes, pitykéző eső lehetne, amelynek cseppjei sisteregve érnék el a tőkék szikkadt, forró tövét. A levegő sem igen mozdult. Bár az elhagyatott présház sarkánál örvénylett valami szöszmő és pihécske, elsodródott kóbor kis szemét, ám az alkonyatnak ez a miniatűr körtánca ahhoz is gyönge volt, hogy megemelje játékszerét, nem hogy ingek mögé szórja.

Felhajtotta gallérját, mintha indulni akarna. Mintha odalent, a szőlőhegy alatt kanyargó úton várná valaki egy meleg, puha pulóverben vagy pedig odább, az óváros épületei közül valamelyik az ő lakását rejtené, otthonát, ahová igyekezhetne.

De nem: a lábától induló keskeny ösvény néptelen földútban folytatódott, amely a domb alját elérve körbejárta a bányatavat anélkül, hogy a kockaköves utcába torkolt volna, s anélkül, hogy bárki várakozását belerajzolta volna a tájba. Otthont, saját lakást sem rejtett a város, csak alkalmi szállást, ahová vágyakozni sokkal képtelenebb feltételezés volt, mint egy szabadban töltött éjszakának a kétségei.

A felhajtott gallérnak mégis volt jelentése. Azt sugallta: vége a napnak. A múló idő folytonosságán kis zökkenő, épp csak akkora jelzés, tudni lehessen: mindaz, ami korábban kezdődött, most erőtlenebb lánccal kapcsolódik a végtelenhez, s így könnyen befejeződhet, az pedig, ami újonnan sarjad, ami születni, kezdődni készül, az most jobb eséllyel mérlegelhet arányt és kockázatot, semmint akár egy perccel ezelőtt, mikor a nappal némán megadta magát a sötét hegyek mögül, mint rejtett vackáról előlopakodó estének.

Álldigált még egy kicsit a dombtetőn, tekintetét ráérősen végighordta a horizonton, és már-már rászánta magát az indulásra, amikor a présház felől halk neszezést hallott.

Háttal állt, és mielőtt megfordult volna, mérlegelte, érdekli-e egyáltalán, mi kelti ezt a zajt, meg akarja-e tudni, honnan érkezik felé, oda akar-e menni a présházhoz, hogy megnézze, felfedezze, szembesüljön vele. Nem – fogalmazódott meg benne sokkal élesebben a vártnál, ám a kategorikus elutasítás ellenére, mintha külső kényszernek engedelmeskedne, megfordult és elindult a hang irányába.

Jól ismerte a romos épületet; tudta, hogy falai között még kering valami kósza maradéka a régi mustok illatának, s mintha a szüreti mulatságok közben ide csalt menyecskék sikoltó ellenkezéséből és sóhajtó megadásából, részeg gazdák hajnali hortyogásából is lakott volna még valamennyi a pattogzó vakolat alatt; tudta, a nagyrészt már hiányzó tető alatt mely zugból látszik legszebben a nyáréjszakák Cassiopeiája, és mely sarokba húzódva ébredhet szárazon harmattal szitáló hajnalok után is. Most mégis úgy közeledett, mint aki tudja, valami ismeretlent, sosem látottat kell majd megtapasztalnia – és ez a sejtés várakozó izgalommal és látszólag ok nélküli szorongással egyaránt eltöltötte.

Alig egy lépésre a vasáról rég leszakadt, a nyílásba csak betámasztott súlyos tölgyfaajtó előtt megállt. Megállt és oldalt pillantott, mert tekintetét oda vonzotta a fal tövében piruettező szelecske, amint fel-felkap, megforgat valami szédült szöszt, pihét, kócot, majd elejti, mint játékát unt kisgyerek, hogy aztán újult erővel elölről kezdje a táncoltatást. A hol megmutatkozó, hol elülő pöttöm légörvény oly távoli, oly szelíd gyermeke volt az igazi forgószeleknek, szörnyű tájfunoknak, mint felborult vizespohár a szökőárnak, mint gyufaláng a világégésnek, mégis mutatkozott benne valami félelmet keltő, talán mert a teljesen mozdulatlannak tűnő levegőben járta rejtett törvények szabta táncát, talán mert pontos ismétlődése nem a szertelen szélre, hanem inkább vizek hullámzására emlékeztetett.

Hallgatózott, hogy valóban a présházból szűrődik-e ki a furcsa nesz, s nem csak az ölnyi forgószél sóhajtozását hangosította fel a dombtető akusztikája. (Tudta, hogy nem. A zaj pontosabbnak tűnt, semhogy holmi szemetek kavargása keltse. Mégis elfogadta volna kibúvónak, hogy ne kelljen oda belépnie, ahol pedig annyi időt eltöltött, szabad levegőre cserélve az alkalmi szállás áporodott gőzeit.)

Benyúlt a hajdani kilincs vagy fogantyú helyén keletkezett lyukba, megemelte a széleken már málladozó súlyos ajtót, és egyetlen mozdulattal, mint szokta, belökte. Odabent már sűrű sötétség ásítozott, nem látszott semmi, csak a felvert por fényesebb gomolygása rajzolt egy furcsa mobil szobrot a tetőn át gyéren aláereszkedő fényhasábokba.

Mielőtt belépett volna, újra a zajra figyelt (semmi kétség, odabentről érkezik), aztán meg az futott át gondolatain, vajon mi vette rá arra, hogy ne a város felé ráérősen kanyargó ösvényt válassza, hanem, szinte akarata ellenére, idejöjjön, benyisson, s megkeresse, mi kelti ezt a nehezen meghatározható, bármihez alig is hasonlítható hangot. Vajon miért éppen most, és miért éppen ővele esik meg mindez – és vajon valóban megesik-e, s nem ott áll-e még mindig a nap tűnt vörösét keresve a horizont fölött, feltűrt gallérral, megállapítva, hogy ennek a napnak is vége, s beletörődve, hogy a következő sem lesz különb az előzőeknél, nem történik majd semmi, vagyis mindig ugyanaz történik, ugyanazokkal az emberek találkozik ugyanabban a műhelyben, azonos szerszámok, egyforma fémek ugyanabba az esztergába ugyanúgy beszorítva, még a mondataik is, amelyekkel egymáshoz szólnak a gépek fölött vagy a szűkös öltőzőben, még azok is egyformák napról napra, mint ahogy a szelecske is ugyanazokat a semmiségeket emelgeti s forgatja véget nem érően.

Ahogy a nyíláson belépett, a zajról azonnal megállapította azt, aminek a felismerésétől előre félt: emberi nyöszörgést hall.

A helyiség közepén, pontosan a tető legtágasabb hiánya alatt, ahová a legtöbb fény esett, egy test feküdt, ahogy látni lehetett, valami foszlott matracon. Alig is volt eldönthető, szuszog-e vagy nyög, hörög-e vagy hortyog, alszik-e vagy haldoklik.

Odalépett, melléguggolt.

Fiatal nőnek látszott, inkább szépnek, mint csúfnak, arcán nehezen kivehető vonásokkal.
Nem tudta eldönteni, mi lenne helyesebb, ha megérintené vagy ha inkább szólna hozzá. Végül az előbbire szánta rá magát, már nyúlt az oldalt pihenő kézfej felé, amikor mozdulata megakadt. A nő nem feslett tollú matracon feküdt, mint hitte, hanem – saját hatalmas szárnyán.

Felfedezésében az volt a legkülönösebb, hogy nem döbbentette meg, nem állt el a lélegzete, nem verte ki a veríték, nem dobbant torkába a szíve – ellenkezőleg, még az a kevés feszültsége, céltalan szorongása is megszűnt, amelyet magával hozott a sötétségbe.

Hát persze, egy angyal, nyugtázta a legnagyobb természetességgel. Ahogy az óriás szárnyakat, elhelyezkedésüket, a tépett tollakat vizsgálta, arra is rá kellett jönnie, nem egy megpihenő, szunyókálni ide tért égi lakóval akadt dolga, hanem egy szerencsétlenül járttal, aki valami oknál fogva lezuhant, a lukas tetőn át éppen ide, a présház rozzant falai közé.

Segítenie kell, gondolta, de közben érezte, hogy ez a szándéka nem vezethet eredményre. Ugyan mit tehetne ő földi kiszolgáltatottságában, mivel is változtathatná meg a magasabb erők ítéletét? Ha ő feküdne itt törött végtaggal, rajta bizton segíthetnének az égiek; de fordítva?…

Mégis, legalább eszméletére kellene téríteni, kikérdezni, megtudni tőle, mi történt vele, s udvariasan kipuhatolni, lehet-e, kell-e angyaléknél első segélyt nyújtani, szokás-e sínbe rakni a törött szárnyat, s nem túl profán dolog-e esetleg mentőt hívni.

Közelebb hajolt az arcához, hogy megszólítsa, talán hogy szelíden ráfújjon az ajkára, megsimítsa a haját, de mire bármire is rászánta volna magát, már semmilyen élesztgetésre nem volt szükség: az égi jövevény egy utolsó sóhajtással mozdulatlanná, hangtalanná merevedett.

Ebben sem talált semmi különöset. A halott angyal sem hihetőbb, sem hihetetlenebb nem volt a még élőnél, talán csak a beálló csend hatott furcsán, s a képzeletben még fel-felidéződő szuszogás hiánya keltett kellemetlen érzést.

Kicsit még guggolt a test mellett, figyelte, hogyan ernyednek el szárnyai, hogyan nyílnak szét, mint valami roppant legyezők, aztán felegyenesedett és kémlelni kezdte a most már átláthatatlan sűrűséget, amelyben csak a tollak fehérje világított.

Nem volt kétséges számára, mit kell tennie. Amin egy pillanatra elrévedt, az sem a helyzetből vagy a teendők latolgatásából származott, hanem, mint korábbi bizonytalansága is, saját szerepének az érthetetlenségéből. Miért éppen ő? Ő, akivel még semmi különös dolog meg nem esett, akinek nincs semmilyen feltűnő képessége, nem tud a fülén füstöt eregetni, mint az egyik művezető, nincs hatalmas bibircsók az állán, mint a vele szembülső gépnél dolgozó öregnek, nem jutnak eszébe ugratások, nincsenek kalandjai, még súlyosabb betegsége sem volt soha, amiről mesélhetne. Senkinek nem hiányozna, ha holnapra eltűnne a föld színéről, hacsak annak a kóbor kutyának nem, amelyik néha a gyárig követi, mert egyszer megosztotta vele az uzsonnáját.

Hol is, talán itt, ennek a falnak támasztva…

Rövid tapogatózás után megtalálta az ócska, törött nyelű szerszámokat. Rozsdás vasukat megfogva tudta csak eldönteni, melyik-melyik. Igen, jól emlékezett, egy ásó is akadt köztük.
Kilépett a présházból, kétszer is körbejárta. Közben fel-felnézett az égre, mintha onnan várna valami eligazítást. Végül azon a helyen állapodott meg, ahol azelőtt a kis szelecske forgolódott. A porban körkörös rendben heverő szöszök és pihék megmutatták a egyetlen alkalmas helyet.
Mielőtt hozzálátott, hogy megássa a gödröt, gondosan lehajtotta inge gallérját.
Kulcsszavak: bdk, novella

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés